Eléggé elfoglalt voltam az utóbbi hetekben, több munka csúszott be, mint vártam, emellett chat botot is írtam, és még időbe fog telni, amíg befejezem a szerepjáték-szerverre szánt változatot, hiszen a platform és a szoftver-adta lehetőségek is elég limitáltak, én pedig nem értek különösebben ehhez, menet közben kell kitapasztalnom mi működik és mi nem. Illetve, hát késve bár, de megtörve nem, itt az augusztusi hónap-értékelő második fele, most csak azokat a szériákat érintve, amiket be is fejeztem.

Kezdjük a legjobbal: a Denpa Teki na Kanojo-val, vagyis az Electromagnetic Girlfriend-el. A blőd és teljesen nonszensz cím ellenére nagyon is jó, sajnos csak két rész készült belőle, igaz, azok 42 percesek, de nincs is talán jelenleg animált széria, amiből szívesebben látnék többet. Az alap koncepció érdekessé teszi, hiszen egy hétköznapi srácról szól, akire egy nap megszállottan ráakaszkodik egy fura lány, azt állítva, hogy egy korábbi életükben ők lovag és király voltak, (a fiú természetesen a király) és hogy feltett szándéka hűen szolgálni őt ebben az életben is. A srác eleinte nyűgnek tekint rá, és próbálja lerázni, de furcsa halálesetek történnek, amikben hamarosan érdekeltté válik, és együtt próbálnak meg a végükre járni. Az animének számos erőssége van, egyrészt ott van egy elég sötét és drámai pszicho-thriller vonal az epizódokban, ami nyomasztóbb és jobban kidolgozott mint az átlag hasonló kaliberű húzás, vagy egy-egy indokolatlan yandere karakter, amit csak bedobnak a hatás kedvéért, másrészt mellőzi a természetfeletti erőket és hasonlókat, még azt is ránk bízza, hogy a magát lovagnak tartó lány őrült-e, vagy valóban van köztük egy ilyen erősebb, életeken átívelő kötelék. Harmadrészt nagyjából következetes, nem használja mankónak a természetfelettit, még valami pszichés betegségnek álcázva sem, elcsalva a krimit, mint sok társa, ezért ami rejtély akad benne, azt és megoldását valahogy le kell vezetnie, és többé-kevésbé sikerrel is jár. Végül pedig rengeteg potenciál rejlik a karakterekben és a köztük lévő dinamikában, de sajnos csak három light novel íródott meg, amikből is az elsőt és a harmadikat adaptálta, így szinte kizárt, hogy lesz folytatása a közeljövőben.

Egy másik, ami egész jól landolt nálam a Black Lagoon lett. Igaz, ennek inkább az első évada, hisz az fókuszált jobban a főbb karakterekre, és az is csak, mert végig tartotta bennem a baljós érzést, hogy ennek az egésznek rossz vége lesz (mármint... ilyen vége-főcímmel?). Minden ízében első osztályú évad volt, a szövegek sokat tettek hozzá a stílushoz. Olyan szórakozásra volt szükségem, ami kikapcsol, de nem feltétlenül pehely-könnyű, és jó választás volt.

A Kase-San and the Morning Glories rövid, és ragyogó példája annak, hogy milyen egy jó yuri anime (egyetlen hajszál választja el attól, hogy átmenjen ecchi-be, azon a hajszálon egyensúlyozik), egész egyszerűen át lehet érezni a félénk, lelkes állapotot amit az ilyen (első?) iskolás-szerelem okoz.

Clannad és Clannad: After Story. Ez egyike azon szériáknak, amik megérdemelnek egy újranézést, de nem a közeljövőben. Sajnos teljesen hidegen hagyott a legtöbb mellékszál, az pedig kifejezetten rontott az élményen, hogy tolták benne Sunohara tipikus, irritálóan hangos, beképzelt mitugrász karakterét, ami egyértelműen, 99%-ban azért kell az ilyenbe, hogy kontrasztolja a főhőst, és kihangsúlyozza a visszafogottságát. Ami még ennél is jobban irritált az a megint tipikus húzás, hogy Sunoharát minden adandó alkalommal össze kell verni, lehetőleg valami csaj verje össze, és nulla erőfeszítéssel, amolyan leckeként. Ha komikusnak szánták mindezt, nálam nem talált be. De végig érződött az is, hogy a Clannadban nem egy-egy epizód fogja emelni a show fényét, hanem egy furcsa utóíz, amit az epizódok összessége ad, mint egy amolyan kollektív iskola-élmény. A zenét csak dicsérni tudom, talán a legjobb aspektusa. Az After Story-ba félve vágtam bele, de már az elején is éreztem, hogy kicsit más lesz a hangvétel, és 7-8 epizód után rendkívül kellemeset csalódtam, hisz itt már végig a főbb karakterek kerültek középpontba, és végre nem az volt, mint 100 animéből 99 és félben, hogy az egész életük alfája és omegája a suli meg a sulis klub, amit csinálnak. Óriási felüdülés látni, hogy valakiknek van élete ezen túl is, és a dráma, a szépség, a tragikum itt már engem is megszorongatott kissé.

A K-ON! 2. évada némileg jobban tetszett, mint az első, bár ezt tényleg csak úgy szabad nézni, hogy nem vár tőle az ember nagy realizmust, mert a csapat iskoláslány könnyűzenei formációja a tinédzserkori lázadás legcsekélyebb jelét nem viseli magán, itt a legmerészebb dolog az, hogy írnak egy dalt a rizsről, illetve a kedvenc időtöltésük a tanárukkal való teázás és sütizés. Tekintve, hogy 15-18 év közötti lányokról van szó, nem 8-9 évesekről, ez eléggé olyan fényt vet a szériára, mintha háborút megélt öregek írták volna a saját elképzeléseik szerint, hogy mit kéne egy kamaszlánynak szeretnie az életben, de tegyük félre mindezt, nézzük úgy a K-ON!-t, hogy csak egy nyugtató kis kikapcsolódás akar lenni a maga aranyos módján, és ilyen szempontból működik. Ritsu pedig a legjobb a bandából.

A Kino's Journey régi és újabb adaptációi is terítékre kerültek, néhány történeten mindkét széria osztozik, más epizódokban pedig eltérő utat járnak be, mivel epizodikus, ez nem megy a kárára. Bár az újabban szebb az animáció, a régi mégis jobban megfogott, valahogy filozofikusabb, egy kicsit mélyebbre hatol, amolyan Gulliver utazásai, anime stílusban. A 2003-asban jobban eltalálták a részek sztoriját is (a birkás rész a 2017-es változatban legalább is egy csöppet kínos volt).

Arashi no Yoru ni (film). Rosszabbra számítottam, elvégre is elég idealisztikus elgondolás egy kecske és egy farkas barátsága, olyan Hollywood-i érzület, nagyon könnyű elcsalni és elrontani. Mesének vélem, nem egy rossz mesének, mert nem próbálja a nehezebb témákat kikerülni, és azt hazudni, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, de azért kedves, felemelő kis darab.

A Keijo!!! egy ecchi / sport anime, elég szatirikus hangnemben, de nincsenek igazán ambíciói, hogy szóljon is valamiről, vagy tükröt tartson, még csak meg sem botránkoztat. Aki nézi, az egész egyszerűen a fenekek miatt nézi, így azok kapják a reflektorfényt, tizenkét rész pedig bőven elég volt erre, igazából még sok is.

Blood Blockade Battlefront. Bár ebből van még egy évad, nem tudom mikor veszem sorra. Úgy vágtam bele, hogy egy érdekes koktél lesz, tekintve a stílust meg érát amit ötvöz a természetfeletti erőkkel, kb, mint a Bungou Stray Dogs, és voltak szebb pillanatai, de összességében nem volt kifejezetten maradandó élmény, nem is az epizodikus jelleg miatt, inkább, mert túlontúl széteső. A mellékkarakterek, ellenfelek, akiket berángat egy-egy részben jönnek-mennek, bizonyos fenyegetéseket csak elvág és tovább lép róluk, bár van egy szál, ami átível az évadon, elég keveset tesz azért, hogy invesztáljak a karakterek sorsába. Azt már ránézésre meg tudom mondani, ha valami BONES stúdióból van, elég rápillantani egy-két fejre, meg fogsorra, a BONES-nál pedig elég vegyes, hogy valami betalál-e vagy sem. Néha a kevesebb több lenne, gondolok itt a Soul Eaterre, vagy erre, máshol nem esik annyira szét a sztori, és ott működik.

A Tekkonkinkreet nem volt rossz, a rajzok miatt érdekelt első sorban, elég underground.

A Terror in Resonance érdekes koncepció, talán túlságosan is kedvelhető karakterekkel, ami hiteltelenné teszi azt, hogy lényegében terrorizmust mutat be. Elmésségben, intenzitásban nem egy Code Geass vagy egy Death Note, témájában, üzenetében pedig az átlaghoz képest merészebb, de a merészség ellenére is úgy éreztem, hogy visszafogta magát és nem elgondolkoztatni próbált, hanem tisztán és érthetően közvetíteni egy adott értékrendet.
Végül pedig, de nem utolsó sorban: Great Teacher Onizuka. Ez is merészebb kategória, hiszen egy olyan tanárt választ protagonistának, aki az erőszaktól, lopástól, szexuális zaklatástól és hasonlóktól sem riad vissza, ha egy-egy életleckét meg akar tanítani a diákjainak. A sorozat egy idő után, és egyre inkább foglalkozik azzal is, hogy a kezdetben kétdimenziós, "kartonpapír" diákok élete sem egyszerű és fordít némi időt az egyéni karakterfejlődésükre, persze mindezt úgy, hogy a tanáruk ne fejlődjön túl sokat, mert mégis attól lesz szórakoztató, hogy egy állat módjára viselkedik. A második felét már gyengébbnek éreztem, valahogy kevésbé kötött le, a széria mégis egy jó példája annak, hogy alternatív értékeket, a rendszer és normák megkérdőjelezésével (alkalmanként megtaposásával) miként lehet prezentálni, amiket ugye szintén hiba lenne nem megkérdőjelezni, de legalább felmerülnek egy-egy poénos kontextusban, azt pedig csak remélem, hogy senki nem használja a sorozatot kézikönyvnek pedagógusi pályafutáshoz.