Az az igazság, hogy már most túl sok jutott ki egyszerre a jóságból, és félek, hogy ha egybe írnám meg az egészet, végül senki nem olvasná el, így, ha minden említésre méltóról szeretnék valamennyit írni, kénytelen vagyok két részre bontani az augusztusi értékelőt, remélve, hogy a hónap második felébe is szorul remekmű.

Megérkezett a vára várt Steins;Gate gamer egérpadom, és újranéztem a Steins;Gate 0-t, ami lényegében a széria második megjelent évada, és felfogható bizonyos szempontból folytatásként (hiszen az előzmények ismerete feltétlenül szükséges ahhoz, hogy megértsük mi történik és miért úgy viszonyulnak egymáshoz a szereplők, ahogy), de zseniális módon alternatíva is, hiszen egy olyan valóságban játszódik, ahol az alap széria vége egyszerűen nem történt meg, másképp döntöttek a karakterek és ezzel a döntéssel azóta is együtt élnek. Mivel időutazásos animéről van szó, ami nem a hagyományos módon értelmezi a dolgok menetét, az ilyesmi még jól is áll neki. Sok erőssége van, amik nem feltétlenül pozitívumként csapódnak le, ilyen például, hogy lassan halad előre a cselekmény, bár a rejtélyek és részletek már az első epizódtól kezdve adagolva vannak, kb: a felétől indul be jobban, és hogy óriási hangsúlyt kapnak a karakterek, az egyébként egészen hétköznapinak mondható életük egymás társaságában. Emberiség és tudomány viszonyáról is tiszta állásfoglalást kapunk szerintem a készítőktől, de ezt első sorban a karakterek drámája miatt érdemes nézni, az ugyanis nagyon jó, aztán persze ott van egy rakás ugrálás idősíkok között, ami kissé komplikált és emészteni való, de azért nem követhetetlen, és hát két évadnyi sorozat, meg egy film után is még bőven van elvarratlan szál, megválaszolatlan kérdés, úgyhogy lehetőségek terén határ a csillagos ég, várjuk az új Visual Novelt, ami alapul szolgálhat a folytatáshoz, vagy egy újabb remek alternatívához.

Sikerült végére érnem a The Tatami Galaxy-nak, amiről korábban már tettem említést, hiszen rendezője préselte ki magából a Devilman Crybaby-t is. A The Tatami Galaxy hasonlóan zseniális mű, első osztályú zenei betéttel és maradandó utolsó epizóddal. Középpontjában egy fiú áll, aki minél jobban ki akarja aknázni lehetőségeit, de bármilyen úton is indul el, még ha vissza is pörög az idő újra meg újra, hogy más utat válasszon magának, valami rend szerint rosszul sül el, ő pedig, keresve a jó döntéseket, rabként bolyong életének végeláthatatlan tatami (szobák padlóborítására való alkalmatosság Japánban) galaxisában. Sajnos angol szinkron nem készült hozzá, és várhatóan nem is fog, mert iszonyat mód és mennyiséget hadar el a főszereplő / narrátor, de megéri figyelemmel követni, nem csak az animáció egyedisége és a cselekmény bolondériái miatt, hanem azért is, mert ismét egy nem mindennapi művel van dolgunk, ami enged reflektálni saját életünk kínzó zsákutcáira is.

Nem sok dolog szól a Kaiji javára. A rajzok egyediek, de nem vágják földhöz a nézőt, az alapsztori annyira alap, mint egy casting couch-os pornó, és nem, hogy fanservice nincs, de női karakterek sem, ha csak nem számítjuk azokat, akik fél percre tűnnek fel. A szerencsejáték sem a kenyerem, ugyanakkor mekkora pozitív csalódás volt ez a show! A Kaiji ugyanis több izgalmat és feszültséget csomagol egy-egy epizódjába, mint azok az animék, amik a világot fenyegető szupergonoszokkal rukkolnak elő, mindezt úgy, hogy a karakterek szinte végig csak ülnek vagy állnak egymással szemben és játszanak. Nem támaszkodhat sokra, ahogy a főhőse sem, csupán a logikára, hogy megpróbáljon túljárni ellenfelei eszén, és megmentse életét / szabadságát, agyafúrtságban és fordulatokban viszont a sorozat vetekedik a legjobb heist filmekkel. A második évad karakterfejlődés szempontjából már nem mutat újdonságot, és a függőség bemutatását leszámítva nem enged utat a kételynek, hogy a címszereplő morális érzékét bármi veszély is fenyegeti, emellett jobban elnyújtja az egyik játékot, mint kellene, és önismétlőbb, ugyanakkor sztoriban kidolgozottabb. Mindkét évad bővelkedik cseles fordulatokban, és izgalmas játszmákban. Az első évadról mondta valaki, hogy életének legfeszültebb animációs élménye az volt, amikor egy öregember benyúl egy dobozba, hogy kivegyen egy papírfecnit, és mennyire igaz! A Kaijinál okosabb és körömlerágósabb animére akadhat példa... de nincs szükség.

Hasonlót reméltem a Kakegurui-tól, de csalódnom kellett. Itt is van némi csel, de szerintem túl komolyan veszi magát ahhoz képest, amit bemutat (egy iskolában a diákok milliós adósságba verhetik a szüleiket, miközben kiélik szerencsejáték-szenvedélyüket, a bántalmazás, kínzás, stb… megengedettek, kb mindenki pszichopata vagy szociopata és azon élvezkedik, hogy hogyan tehet szert még több hatalomra, vagy hogyan gyötörhet másokat a hatalom által, ha csak nem épp maga a játék vonzza be őket). Mivel egyetlen szimpatikus karakter sincs, totál hidegen hagyott, hogy ki nyer, ki veszít, vagy épp miként, viccesnek pedig cseppet sem találtam, bár nyilván szorult bele némi szatirikus felhang, de koránt sem elég komikum vagy ecchi, koránt sem elég árnyaltság, hogy a hibái ellenére bárki sorsába is invesztáljak. A Prison School hasonló, de ott eltalálták azt az egyensúlyt, ami lehetővé teszi, hogy a perverzió, az őrület és bántalmazás mellett a karakterek emberi oldala is felcsillanjon, illetve az mind a börtön-zsánert, mind a nemi sztereotípiákat és a kamaszos szexéhséget jól parodizálja, mindezt úgy, hogy nem nyúl a Kill la Kill-től. Részemről kasza az első évad után.

Ki gondolta volna, hogy egy Szivárvány nevű sorozatban, aminek minden epizódja a barátságot hangsúlyozza, nem lesz egyetlen póni sem… Ha valami filmhez kéne hasonlítanom a Rainbow-t, a Sleepers - Pokoli lecke jutna az eszembe. Az anime ugyanis komoly hangvételű dráma fiatal fiúkról, akik az 50-es években egy börtön / munkatábor jellegű javítóintézetbe kerülnek, és ahol egyedül barátságuk ereje teszi lehetővé, hogy kiállják az őket érő borzalmakat. A sorozat azonban tovább követi életüket, szabadulásuk után még koránt sincs vége a megpróbáltatásaiknak, egymás segítségével igyekeznek valóra váltani álmaikat egy olyan társadalomban, ami gyakran kapásból elutasítja őket. A Rainbow számos súlyos témát érint, többek közt a fiatalkorúak bántalmazását, a nemi erőszakot, az előítéleteket, a gyilkosságot, a bosszút, és néhol ömlengős mértékben szentimentális ezek ellensúlyozásaképp, de mindezek ellenére egy erős és komoly, életszagú anime, jól megírt sztorival.

És hát akkor Nichijou. Ennek talán a mai napig nincs párja, annyira fura és eredeti. Olyan, mint a Tesz-Vesz Város, csak kemény drogokon. Több karakternek kevés köze van egymáshoz, vagy nem is igazán részei egymás életének, úgyhogy kicsit madártávlat-szerű show, ugrál ide-oda, szürreális humorral tesz hétköznapi élethelyzeteket cseppet sem hétköznapivá, ilyen élethelyzetek füzére a Nichijou, bármilyen követhető sztori nélkül, azonban rendkívül szórakoztató, telis-tele aranyos, vagy meglepetésszerűen drámai hangvételű, spontán WTF troll momentumokkal. Végig szerethető, ha a néző rá tud hangolódni.

Végül pedig, de nem utolsó sorban: Mononoke. Igazi rejtett kis gyöngyszem ez az epizodikus (bár történetenként 2-3 epizódos) sorozat. Vizualitása szemet gyönyörködtető, a történetvezetése pedig érdekfeszítő és élvezetes. A folklórból merítkező misztikus horror-széria középpontjában egy visszatérő karakter: a vándor „patikus” áll, aki démonok, szellemek ölésével foglalatoskodik, és aki személyesen nem érintett a hatására feltáruló rejtélyekben, vagy a veszélybe került, rend szerint sötét múltú karakterek drámájában, de annál érdekeltebb a szálak elvarrásában. Karaktere csöppet a Mushi-shi megőszült Ginko-ját idézi, aki a hegyeket, erdőket járja, hogy kutassa a titokzatos Mushikat és gyógyírt kínáljon az emberek bajaira, amiket jelenlétükkel ezek a különös lények okoznak, de a Mononoke minden egyéb elemét tekintve egészen más tészta. Színpompás, varázslatos, rabul ejtő és sötét, gyanítom, hogy nem kevés hatással volt a formailag hasonló megoldásokkal dolgozó és zseniális Monogatari sorozatra, (erről bővebben később, mert terjedelmét és komplexitását tekintve önálló blogposztot érdemel) és a valaha volt legjobb animációs művek közt a helye, minden anime-rajongónak érdemes látnia.