A Netflix hírhedt arról otaku körökben, hogy ami anime koncepcióra ráteszi a kezét, azt valamilyen módon meggyalázza. Ennek remek példája a Death Note film, ami a 108 fejezetes cselekményének nagyját kihajítja a kukába, a maradékot pedig végletekig lebutított és kiforgatott karakterekkel prezentálva, amerikanizálva elénk böffenti, részben talán, mert azt hiszi, hogy ami Japánban (és szerte a világon) óriási siker lett, az a nyugati néző számára nem elég "tökös", de leginkább valószínűleg csak annyiról lehet szó, hogy egy filmre kaptak a készítők zöld lámpát tisztes sorozat helyett (itt hozzáfűzném, hogy egy befejezés még nem lesz attól intelligens vagy cseles, hogy nyitva marad), de sebaj, mert tervben van a folytatás.

Nem csoda, hogy annyian a közelgő Cowboy Bebop élőszereplős szériát is kétkedve, félve várják, hiszen azt még könnyebb is lenne elrontani, mint a Death Note-ot. Egyik legújabb baklövésük a 7SEEDS manga adaptálása, aminek 83 fejezetét tuszkolták bele 12 epizódba, illetve a végén nyakon öntötték némi kínosan gyenge CGI-al. Jóindulattal is középszerű lett az eredmény, nehezen követhető cselekménnyel és egy rakás karakterrel, amik kb.: annyira érdektelenek maradnak, mint amilyennek indultak. De egy megállt óra is a pontos időt mutatja napjában kétszer, és hogy valami pozitívról is essen szó: a Netflixnek sikerült nemrég beletenyerelnie a tutiba. Ez a tuti pedig a Devilman Crybaby címet kapta.

Mit érdemes tudni a Devilman Crybabyről? Első sorban azt, hogy eredetije: a töménytelen továbbgondolást megért Devilman manga még 1972-ben jelent meg, Go Nagai keze-munkájaként, és a meztelenséggel, a sokkoló erőszakkal, társadalomkritikájával már akkor is rendkívül merésznek számított. A történet hagyományos szuperhős sablont vesz alapul: az érzékeny és kedves Akira, aki gyakran elsírja magát, jóbarátja: az enyhén szociopata és öntörvényű Ryo által levezényelt rendhagyó beavatás-élmény során ráeszmél, hogy a világ kegyetlen démonok játszótere, és csak úgy védhetik meg az emberiséget, ha félig ő is démonná válik. Gyomorforgatóan brutális harcok veszik kezdetüket, nagyjából az alap szuperhős mintára, de ahogy a tétek fokozódnak, úgy válik egyre tisztábbá, hogy a mű súlyos üzeneteket tartogat olvasóinak.

Azt kell mondjam, hogy az adaptáció jelen esetben felülmúlta az alapanyagot, bár azt elég hűen kezeli, megszabadult néhány kitérőtől és egyszerűsítéstől, helyettük relevánsabb jelenetekkel gazdagította a sztorit, köztük egy olyannal is, ami a sorozat legdrámaibb jeleneteinek egyike lett, és nekem elhiheted, ebben a show-ban ami üt, az ÜT. A hidegháborús idők hátterét XXI. századira cserélte, a mellékszereplőket is vállalhatóbbá formálta. A karakterek árnyaltabbak, Akira és Miki kidolgozottabbak, életszerűbbek, jobban kiütköznek az ellentétek is, a drámai hatást pedig egy-egy váratlan fordulatnál jelentősen felfokozta az adalék kontextussal. Az animáció olyan egyszerű, hogy akár paint-ben is megrajzolhatták volna, de ez a stílus segít a figyelmet azon tartani ami történik, nem próbál a látvánnyal lenyűgözni, ezen felül csak úgy árad belőle a szimmetria. Megköszönhetjük a rendezőnek, a The Tatami Galaxy-t, a Ping Pong the Animation-t, vagy a The Night is Short, Walk on Girl-t is jegyző Masaaki Yuasa-nak egyéb munkáinak megtekintésével, amik közül a The Tatami Galaxy-t például okkal szokták emlegetni az animáció kedvelői. A zene pedig maradandó, több szám az outrun, synthwave, darkwave-vonalon mozog, máshol érzéki és drámai dallamok csendülnek fel, ahogy a helyzet épp megkívánja.

A Devilman Crybaby távol áll a tökéletestől, (invesztál mellékszálakba, amik utólag nézve nem mindig hoztak gyümölcsöt, rövidnek érződik) de a maga tíz epizódjával a tavalyi év élmezőnyébe hajrázta magát, arról nem is beszélve, hogy az egyik legjobb adaptáció ami valaha készült, sztorit, társadalomkritikát és maradandó hatást tekintve lazán köröket ver nem egy nyugati társára, amiket dollármilliókból és CGI-al varázsoltak mozivászonra, köztük, a kritikákat elnézve az elég hasonló koncepciójú Hellboy szériára is.