A Netflix nemrég kipofozta (új angol-szinkronnal látta el, ami rosszabbul hangzik, és kivette a vége-főcímet) egyik kedvenc animémet, ami mindezek ellenére nem baj, ha többekhez is eljut, mert nem egy új darab. Jöjjön hát néhány szó az anime "királyáról", a "mecha-zsáner atyjáról" (legalábbis hatást tekintve), a 24 évvel bemutatása után is vitákat generáló, kriptikus és zavarba ejtő: Neon Genesis Evangelion-ról (szabadon fordítva "Új Teremtés Evangélium / kinyilatkoztatás").

Meg kell mondjam, a mecha soha nem volt és valószínűleg soha nem is lesz kedvenc műfajaim egyike. Az óriásrobotok egymásnak feszülése és harca kamaszkorom óta hidegen hagy, pedig addig még faltam a Transformers képregényeket, és a (sokak szerint) kiábrándító látványfilmeket meg sem néztem. Önmagukban ezek ugyanis kellékek, fegyverek, de általában véve nem szolgálják sem a karakterfejlődést, sem a sztori előremozdulását. A Gurren Lagann-ban óriási hangsúlyt kaptak, de nem ezek tették érdekessé, és előbukkanásuk gyakorisága, mennyiségük nem is fokozta számomra a következetesség, kidolgozottság érzetét. A Code Geass-ban szintén nem volt igazán jelentőségük, azért kellettek, hogy a harci jeleneteket turbózzák, ott szerencsére Lelouch ördögien leleményes karaktere, a történet szövevényessége és sötét fordulatai jócskán kárpótoltak a gép-csatákért, és ha kissé elnyújtottnak, megkavartnak is éreztem, összességében remekül meg lett írva. A Neon Genesis Evangelion volt azonban az első tényleges mecha, ami elém került. Tartottam tőle, hogy unni fogom, de nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Az NGE alapsztorija dióhéjban annyi, hogy az emberiség a kipusztulás szélén áll, hála az "angyaloknak" nevezett idegen lényeknek, amik sorra látogatják bolygónkat, és amik a kevéske túlélő kiirtásán fáradoznak. Egyedül néhány speciális, óriási géptest képes felvenni velük a harcot, amik irányításához pilótákra van szükség, mégpedig elég konkrét, fiatal pilótákra, ugyanis ha nem elég kompatibilisek, az egész kudarcra / katasztrófára van ítélve. Shinji Ikari valami rejtélyes oknál fogva alkalmas a szerepre, így apja: a projekt vezetője magához is kéreti. Most már ezen a félénk és zavart fiún, valamint társain múlik a világ megmentése. Ez így önmagában még nem tűnik túl különlegesnek. De ez csak a felszín. Az NGE ugyanis a valaha készült legsúlyosabb animék egyike, egy apokaliptikus, harci bio-horrorba oltott, melankolikus hullámvasút, telis-tele vallásos szimbólumokkal, Freud-i pszichológiával és Schopenhauer-i filozófiával.

"Ha egy sün hozzá akar bújni egy másik sünhöz...minél közelebb kerülnek annál jobban megsebzik egymást. Az emberek is ilyenek."

A karakterek egy lepusztult, sivár világban élnek, ahol a romos épületek, az üres vonat és egyéb hasonló helyszínek jól illusztrálják a lelkületüket, (Shinji esetében a depresszív magatehetetlenség érzetet) a kényszert, hogy erőfeszítéseket tegyenek valamiért, ami már nem emlékeztet igazán életre. A fiú kénytelen harcolni, mert ezt várják tőle, ez a túlélés ára, ez ad neki értéket mások szemében, egyébként viszont csak egy riadt kamasz, aki retteg attól, hogy magára hagyják. Önkeresése értelemkeresés is. A korabeli lányok, akik körülveszik közömbösnek tűnnek, vagy erősnek és agresszívnek mutatják magukat, de ők is saját démonaikkal küzdenek nap mint nap, rideg és távolságtartó apját pedig látszólag semmi nem érdekli az eredményeken kívül. Ahogy halad előre a cselekmény, úgy jönnek felszínre a konfliktusok is, végül a harcszíntér egy az egyben átkerül a karakterek elméjébe, ahol már szorongásaikban, félelmeikben elmerülve próbálják összerakni szilánkokra tört önmagukat.

A belső vívódások nem csak átmeneti fázisok, amik majd jól feloldódnak a kellő pillanatban, hogy nagyot szóljon a csavar, hanem az egész széria lüktető szívét adják. A karakterek egymáshoz való viszonya és ezek a folyamatok épp annyira hangsúlyosak, mint a körülöttük zajló események, a részletek pedig gondosan össze vannak rakva, olyannyira, hogy még a legjelentéktelenebbnek tűnő mellékszereplők is megérnek egy-egy analízist. A szimbolizmus remek példája, ahogy az EVA sorozat géptesteiben a pilótafülkéket feltöltik egy folyadékkal, ami fokozza az érzetet, hogy az ember visszakúszik az anyaméhbe, tudat alatt vágyik a biztonságot adó nemlétbe, ahol megszűnik a fájdalom, a bizonytalanság és a kétségbeesés. A részletesség egyébként kiterjed az eredeti vége-főcímre is, (a Fly Me to the Moon-ra) ami néha minimálisan változik, annak fényében, hogy egy bizonyos karakterrel történik valami, ami a sztori szempontjából jelentőségteljes, de erre is inkább csak utólag figyel fel az ember, ha utánanéz, vagy elolvas pár esszét, elemzést a műről. 

Az NGE erősségei közé tartozik, hogy a mecha a történet szerves része, a számos sötét rejtélynek egyike övezi, illetve az, hogy alkotója: Hideaki Anno, saját depressziójából merítette az ihletet és mind a sorozat végével, mind a lezárásként szolgáló (és szintén kötelező, már teljesen mindfuck) The End of Evangelion filmmel más húrok pendülnek meg, amik a maguk módján nehezen emészthető konklúziókat tartalmaznak (a The End of Evangelion sokakat kárpótol is, akik elégedetlenségüknek adtak hangot a sorozat fináléja kapcsán), illetve egyaránt kerek befejezés érzetével szolgálnak. Az NGE sikere után próbálkoztak még pár hasonló animével, amik misztikusak, lélektani / filozófiai vonalon mozognak és amik boncolgathatók, elemezhetők ilyen tekintetben, például 1998-ban a Serial Experiments Lain-el, vagy 2000-ben a Boogiepop Phantom-al, ezeknek szintén sikerült egy kisebb kultuszt kiépíteniük, de nem találták meg ennyire az egyensúlyt a szórakoztató és mély között, illetve hírnevük és elismertségük nem lett ilyen kaliberű. Később készült egy felújított Evangelion változat film formában, aminek a negyedik és egyben befejező része jövőre várható, ám ez az eredeti sorozatnak legfeljebb a kétharmadát vette át, sok kihagyott jelenettel, és a cselekményt egész más irányba vitte tovább, ezek a filmek leginkább azoknak kedveznek, akik örülnek, ha szebb a grafika, és nem bánják, ha a gondolatiság, mélység kárára megy a több akció. Utólag nekik lehet ülni, de aki most merülne el először az Evangelionban, annak mindenképp a 95-ös változattal érdemes kezdenie és abból a néhány epizódból, amiből van rendezői változat, azt megnéznie.