Nem sok érdemleges dolog történt velem az elmúlt napokban, így essen inkább néhány szó arról az észveszejtő és stílusos akció-animéről, amit Kill la Kill-ként emlegetnek, aminek eredetijét plágiummal vádolták (bár az alapokat leszámítva, ahogy a történet alakulása is bizonyítja, két merőben más műről van szó) és ami simán többször is újranézhető (nálam második nézésre érett be a 10/10-es értékelés).

A történet ifjú, alapjáraton pipa hősnője: Ryuuko Matoi bosszúra szomjazva járja a különböző iskolákat, nyomában kisebb-nagyobb felfordulást hagyva keresi apja gyilkosát, azt a személyt, akinek birtokában (kard méretű) ollójának hiányzó, másik pengéje van. Alig, hogy beteszi a lábát a rettegett Honnouji akadémiára, máris sikerül összerúgnia a port a diáktanáccsal és annak vasfegyelemmel uralkodó elnöknőjével: Satsuki Kiryuuin-el. Olyan hely ez, ahol az ember és családja társadalmi státuszát, életszínvonalát teljes egészében a diákként betöltött szerepe és rangja határozza meg, ahol az egyenruhák különleges erővel "ruházzák" fel birtokosaikat, és amik segítségével az elit tagjai rátermett harcosokként tartatják be a rendet és a fegyelmet.

A sors úgy hozza, hogy Ryuuko is szert tesz egy ilyen egyenruhára: Senketsu-re ami beszél hozzá, (bár hangját csak ő hallja), és ami véréért cserébe lehetővé teszi, hogy szembe szálljon a status quo-val. Bár segítői, barátai akadnak, akik emlékeztetik, hogy mennyire más lehet egy "normális" élet, vagy épp terelgetik választott útján, hosszú és nehéz küzdelem vár rá, ugyanis ahhoz, hogy választ kapjon kérdéseire, előbb végig kell verekednie magát a hierarchián: a különböző klubok elnökein, a diáktanácson és le kell győznie a rettegett Satsuki úrnőt, a dolgok pedig nem mindig azok, aminek látszanak.

A Kill la Kill bizonyos tekintetben Tarantinoi anime (nem titkolja): fogja a különböző zsáner-elemeket és kimaxolja azokat, de egyben főhajtás is előttük. Feleannyira sem veszi magát komolyan, mint amennyire szereplői az életet, szatirikusan görbetükröt állít a divatnak, az emberek ruhákhoz fűződő viszonyának, játékosan felteszi a kérdést, hogy a függésbe fordult presztízs, amit a viselésük hoz szükségszerűen káros és felszámolandó-e, vagy létezik valamiféle középút? Előfordul, hogy áttöri azt a bizonyos negyedik falat (például a karakterek reagálnak a jelentőségteljesen előtűnő feliratokra, amik kitakarják a kép nagy részét).

Az angol szinkron itt is jól sikerült, egyetlen filler (töltelék, az alapanyagban fel nem lelhető, vagy a lényegi cselekményt előre nem mozdító) rész sincs, a 24 epizód alatt végig őrült tempót diktáló, élvezetes adrenalin-bombát kapunk, ami helyenként némi drámát és elmés fordulatot is tartogat számunkra, persze a töménytelen mennyiségű fanservice mellett. Ez utóbbi miatt jogos a kérdés, hogy mennyire tekinthető feminista műnek (a női főszereplők harci-öltözete ugyanis keveset hagy a fantáziának, a ruhák pedig szó szerint lerobbannak azokról, akik alulmaradnak egy-egy küzdelem során). De a lényeg inkább az, hogy enélkül is megállná-e a helyét, vagy szükséges a karakterek szexualizálása ahhoz, hogy eladható legyen, és a válasz egyértelmű: bőven van benne elég kakaó, kreativitás, eredetiség, hogy azt is kárpótolja, akit az ilyesmi egyébként zavar.

Az egyenruhák nem csak a mecha érzetet csempészik bele kissé kicsavarva, (ám stílusosan), hanem a történet szerves részét is képezik. Annak, aki egy csöppet kevesebb szatírát és tényleges mechát szeretne, pedig ott van a sorozat párjaként emlegetett, Gainax alkotta: Gurren Lagann. De itt az animációt tekintve a Trigger (nevezhető a Gainax örökösének, hisz annak több alkotója alapította) egyik legszebb munkájáról beszélünk, a zene pedig eszméletlenül felfokozza a hangulatot.

Bár a címfordítás nagyon menő, szerintem inkább passzolna hozzá a Dressed to Kill (vagyis öléshez öltözve), ami egyébként az eredeti egy alternatív fordítása is.