Ne bántsátok Harper Leet!
Felidéztem magamban két könyvet, amiket az elmúlt évek során olvastam, és amiket rendkívül megkedveltem, főleg egymás kontextusában. Cselekményben nem fogok igazán spoilerezni, de azért a biztonság kedvéért jobb, ha legalább a Ne bántsátok a feketerigót!-ot olvastad (vagy láttad) mielőtt folytatnád, a bejegyzésem inkább annak szól, hogy a két regény botrányosnak tartott eltérései miért inkább pozitívak, mint negatívak számomra.
Még érvényben voltak a Jim Crow törvények az USA-ban, amikor kijött az "első" könyv, a Ne bántsátok a feketerigót! Az előítéletek, a rasszista érzületek, az igazságért folytatott küzdelem témái mind a mai napig aktuálisak, mondhatni időt álló regény, de mégis, azokban az időkben volt különösen fontos megjelennie. Sokan úgy vannak vele, hogy folytatása, a Menj, állíts őrt! Egyáltalán nem lett volna szabad, hogy megjelenjen, még így, 55 évvel később sem, hiszen jelentősen átformálta mind a fő karakterben, mind az olvasóban azt a képet, amit Atticus Finchről alkottak, és amin generációk nőttek fel. Sokakban egy világ omlott össze már a hír kapcsán is, hogy az apa és ügyvéd, aki dacolva a közhangulattal, az első regényben egy fekete férfit védett egy tárgyaláson, most némi rasszista megvilágítást kapott. Hát el tudom képzelni, hogy annak idején a feketerigót is mennyien ellenezték, pont rasszista érzülettel bíró egyének, és akkor még gondoljunk bele, hogy a folytatást előbb írta meg az írónő, csak aztán mégis inkább más megközelítést eszközölt és azt adta ki. Örülök, hogy végül mindkét művet elolvashattam, egy rendkívül különleges teljességet alkotnak egymással.
Atticus Finch karakterének fényén szerintem emelnek a progresszívnek ma már (meg hát... szinte soha) egyáltalán nem mondható nézetei, hiszen azok kidolgozottan vannak jelen, és amikor egy ilyen ember száll szembe rasszista környezetével, hogy az emberek ne csűrjék-csavarják az igazságot ártatlanok kárára, jellem szintjén sokkal többet nyom a latban, mint ha ezt egy olyan, rendkívül progresszív, de elvakult illető teszi, akinek szent meggyőződése, hogy ő a jó megtestesítője, aki pedig nem ért egyet, az gonosz. A folytatás nem teszi az első regényt semmissé, nem írja azt felül, csak kiegészíti. A feketerigót értékei nélkül a másodiknak különösebb tétje sem lenne, a főhősnő érzéseinek és személyiségének pedig nem lenne igazán súlya. Szerintem bizonyos tekintetben Atticus egy ideális apa is, aki mindig azt adta lányának: Scoutnak (magyarul "Fürkész", nem tudom minek kellett lefordítani...), amire annak az adott életszakaszában szüksége volt. És ez nem mindig könnyű, vagy kellemes, nem mindig szép, de fontos és ritka szeretetről tanúskodik. Harper Lee pedig hasonlóképp, a világnak is azt adta, amire az adott korszakban szomjazott / szomjazik.
A Ne bántsátok a feketerigót! megtanította nekünk, hogy az igazságért akkor is fontos kiállni, ha azt nem kíséri az áhított diadal, mert a jövő a következő generáció kezében van, akiknek példát mutatunk. A Menj, állíts őrt! pedig megtanítja nekünk, hogy ezzel a jövővel akkor lehet valamit kezdeni is, ha elengedjük az idealizált képekből épített korlátot, ha nem ehelyett a világ helyett akarunk egy jobbat, hanem azzal az igazsággal növeljük a fényét a már meglévőnek, amit a valósággal való szembesülés sem foszlat szét, hanem érzékenyít, elmélyít bennünk. Mindkét regény egy főbb üzenete pozitív: az élet küzdelem és sokszor igazságtalan, de ha hiszünk benne, nem reménytelen!